A héten jelent meg Filákovity Radojka ajánlója a Kőbölcsőről (még egyszer hálás köszönet érte), ami aztán jó kis kommentháborút indított el több oldalon is, ahol megosztásra került. Az enyémen nem, ami valószínűleg annak tudható be, hogy az oldalamat csak azok követik, akik már olvasták a könyvet.Alaposan megfontolva a lehetőségeket úgy döntöttem, hogy egy külön posztban érintek néhány rendszeresen visszaköszönő és felettébb megosztó kérdést.Vigyázat, a nyugalom megzavarására alkalmas gondolatok következnek; csak erős idegzetűeknek!
1. Bemelegítésként kezdjünk egy örökzöld klasszikussal: „pénzért nevel gyereket”. A teljesség igénye nélkül: az óvodapedagógusok, a bölcsődei gondozók, a tanárok és tanítók, a gyermekotthonok nevelői, a fogyatékos gyermekek otthonában dolgozó szociális ápolók és gondozók, a csecsemőotthonok munkatársai… mind-mind abból élnek, hogy GYEREKEKET nevelnek, gondoznak. PÉNZÉRT!
2. „Hogy nem lehet szeretni egy gyereket?!” Itt szeretnék kicsit elvonatkoztatni magamtól és távolabbról körbejárni a kérdést, ami alapvetően azt az idealista, valóságtól teljesen elrugaszkodott állapotot feltételezi, hogy minden ember minden embertársát feltétel nélkül szereti. Naugyehogyugye? Mert ott van például a szomszéd Pistike, aki valamiféle megmagyarázhatatlan okból irritál, és amikor belép a játszótérre, 5 percen belül én már pakolok. Julcsikától viszont – akit a kisfiam ki nem állhat-, elolvadok. A „lelkemre ölelném a világ összes gyerekét” felkiáltás szerintem nem más, mint egy meghatározott, de csak rövid ideig tartó, felfokozott érzelmi állapot; azonban semmiképpen sem egy hétköznapi attitűd. Mivel maga a kérdés azt feltételezi, hogy egy normálisan funkcionáló ember/szülő/nevelőszülő kivétel nélkül, minden gyermeket el kell, hogy tudjon fogadni nemre, korra, viselkedésre, betegségre, gondozási szükségletre való tekintet nélkül, így visszakérdezek: ha találomra belöknének egy idegen gyereket az ajtódon, akiről később kiderül, hogy mondjuk hetente 5x fejlesztésre kell hordani, neked beleférne? Esetleg ellopja és pár órán belül elkölti az egyetemre készülő gyereked albérletére félretett 700.000 Ft-ot, vagy összetöri az egyetlen, édesanyád halála után megmaradt porcelán nippet, ami túlélt két világháborút, 40 évnyi szovjet megszállást és 3 saját kamasz gyereket, de az újonc gondolkodás nélkül földhöz vágta, csak mert tudta, hogy ezzel felbosszanthat téged; vagy mikor eltöri a saját gyereked kezét mérgében, mert súlyosan traumatizált, azaz durva és nem ismeri a saját korlátait…. ,szóval visszakérdezek: tényleg annyire biztos vagy benne, hogy mindig, minden körülmények között, feltétel nélkül tudnád szeretni?Azt gondolom, azzal senki nem tud vitába szállni, hogy képtelenség egy telefonhívás és néhány alapinformáció (életkor, betegség…) alapján meghatározni, hogy a szóban forgó kisgyerek szimpatikus-e, belepasszol-e a családba, vagy sem. A nevelőszülőknek pedig bizony a legtöbbször csupán ennyi idő és ennyi információ áll rendelkezésükre, hogy átgondolt (!) és felelősségteljes (!) igent vagy nemet mondjanak. De ha van is lehetőség ismerkedésre, az sem túlzottan informatív: hiszen egy hivatali helyiségben szorongva, esetleg néhány jelképes látogatás alkalmával még senki nem mutatja meg az igazi arcát, hogy ki milyen is valójában. A mondás ez esetben többszörösen igaz: lakva ismeri meg az ember a másikat. Szóval lehet az ember akármilyen felkészült, úgyis csak élesben derül ki, hogy működik-e a „kémia”. Egy ilyen helyzetben kitörölheted a fenekedet a kurva nagy önismereteddel. És ha nekem nem hiszel, olvasd el Primo Levi holokauszt-túlélő szavait:„Minden embernek vannak erőtartalékai, de hogy mekkorák, azt nem tudhatja: talán nagyok, talán kicsik, talán nincsenek is; mindez csak végletesen zord körülmények között derülhet ki. …„Én a helyedben egy napig sem bírtam volna ki.” E megállapítás értelme végül is bizonytalan: az ember soha nincs mások helyében. Minden egyes ember olyan bonyolult valami, hogy hiábavaló vállalkozás megjósolni, miként fog viselkedni, kivált szélsőséges helyzetekben: az ember még a saját magatartását sem láthatja előre.”
Nos, most hogy ilyen szépen bemelegítettünk, jöjjön a java:
3. „a könyv megírása helyett foglalkozhatott volna inkább a gyerekkel…” Nehéz szavakat találni az ilyen, és ehhez hasonló megjegyzésekre, főleg ha nőtől származnak. Hát tényleg: milyen ember már az ilyen, aki egy (esetleg kettő, vagy három, vagy több) idegen gyerek ellátása mellett még saját magára is gondol??? Mert ugye ideális esetben a szuperül kiképzett anya-droidok megszűnnek nőnek, embernek lenni; csupán a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen szükségleteiket elégítik ki, illetve főszabály szerint csak azon gondolataik és cselekedetiek vállalhatóak, amik az idegen gyermek (a saját már rég nem játszik) jólétére irányulnak: sajátjuk érdektelen, nem képezi vita tárgyát.Ja, mégsem.
4. „a nevelőanya nem volt felkészülve arra, hogy mennyire traumatizált a gyerek”. A nevelőanya és a nevelőcsalád a felkészítő tanfolyam során sok hasznos információt kap arra vonatkozólag, hogy milyen LEHET egy gyerek. Azt azonban, hogy milyen IS valójában, a Jóisten sem tudja megmondani előre. (kivéve persze azt a néhány kommentelőt, aki mégis) Teljességgel kiszámíthatatlan, hogy hogyan fogja fogadni az új környezetét, és az őt körülvevő új embereket, akikkel meg kell osztania a hétköznapjait. Ezért gondoljuk át, hogy a gyakorlatban ki lenne az, aki felkészíti az adott családot a konkrét gyerekre, illetve a gyereket a befogadó családra? A vér szerinti szülő, aki megalázva érzi magát az által, hogy alkalmatlannak nyilvánították? A gyámhivatali ügyintéző, aki nagy valószínűséggel nem, de a legjobb esetben is csak 1-2 alkalommal találkozott a gyerekkel, a nevelőcsaládot meg még papírból sem ismeri? Esetleg a rendőrség, aki a kiemelést foganatosította? Ha gondozási hely módosításról van szó, azaz a gyermek egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerül,, esetleg befogadó otthonból, akkor a régi nevelőszülő, aki valamilyen okból kifolyólag nem bírta a strapát, vagy? Szóval a kérdésem: Ki??? Ki az, aki a valós helyzetben olyan mélységű információkkal tudna szolgálni a gyereknek a családról, a családnak meg a gyerekről, ami kimeríti az „alaposan felkészült” fogalmát? (Súgok; a válasz: senki)
5. „miért nem vitte pszichológushoz a gyereket”. Elárulok egy titkot: a pszichológusok senki helyett nem oldják meg a problémákat, csupán segítenek feltárni azokat és rávezetnek a megoldáshoz vezető útra. Ez a gyakorlatban azonban szinte mindig a nevelőszülőre (illetve az óvodai/iskolai pedagógusokra) hárul, így arányaiban nekik legalább olyan mértékben lenne szükségük szakember támogatására, mint a gondozásban lévő gyerekeknek. Igen, így, feltételes módban: mert lenne, de a gyakorlatban nincs.
6. ha az illesztés nem passzol (gyerek-nevelőcsalád), akkor a „nevelőanya egyértelműen alkalmatlan”. Ma Magyarországon kb. 5000 nevelőszülő praktizál. Ez az 5000 család durván 18-20.000 gyermek gondozását látja el. (az állami gondozásba vett gyerekek száma ennél több, kb. 23.000 fő, a fennmaradó gyermekek pedig lakásotthonokban vagy egyéb gyermekotthonokban vannak elhelyezve). A statisztikák szerint az állami gondoskodásban élő gyerekek több mint 70%-a (!) még egyszer leírom: TÖBB, MINT 70%-a egynél többször kényszerült gondozási helyet váltani. Mit jelent ez? Azt, hogy 5000 nevelőcsaládból 3500 nevelőszülő egy töketlen, büdös gyökér, aki csak felmarkolja a rengeteg lóvét és éli világát? Vagy azt, hogy a 23.000 gyerekből 16.000 elviselhetetlen, integrálhatatlan, reménytelen eset, veszett fejsze nyele? Hát nem. Nem egészen. Nem jellemzően. Nem így, nem ilyen feketén-fehéren. Sok egyéb tényező van még ebben a játékban, akiket a nagy többség nem ismer, és nem vesz számításba. Többek között erről is szól a könyv, valamint az azóta folyamatosan készülő riportok ennek az ismeretlen, titkos világnak a láthatatlan szereplőivel.
Update: az a nevelőszülő, aki egy idegen család gyermekét fogadja be a sajátjába, sosem CSAK a gyereket fogadja a családjába: a gyerekkel együtt -kapcsolt áruként, ami nem kérem/nem kérem kérdése- az esetek 90%-ban ott vannak a vér szerinti, igen problémás szülők, testvérek, féltestvérek, és az egyéb kapcsolattartásra jogosult rokonok. És ezek a személyek -bár fizikálisan nem költöznek be a nevelőszülő otthonába- mégis legalább akkora befolyással vannak a nevelőszülő életére, mint maga a gyerek.