– nevelőszülős gyerekek a köznevelésben-
„Emma, én pár éve majdnem feladtam az óvónői pályát egy ilyen kislány miatt!”
A Kőbölcső című könyv megjelenését követően rengeteg spontán reakciót és visszajelzést kaptam, köztük a fenti sorokat. Enikő egy kistérségi társulás tagintézmény-vezetőjeként és egyben gyakorló óvodapedagógusként, csoportban is dolgozik; hozzám hasonlóan húsz éve van a pályán.
A kistérség – ahol dolgozom- korábban igen jól élt a mezőgazdaságból –mondja. A tíz évvel ezelőtti gazdasági válság hatására, de legfőképpen a multik térnyerése következtében azonban a kisebb gazdaságok nagy rész csődbe ment és a termelők más megélhetési források után néztek. Ekkor vált „divatossá” felénk nevelőszülőnek lenni. Ez a helyzet azóta is fennáll, így rengeteg tapasztalatot szereztünk az állami gondoskodásban élő gyermekeket illetően, hiszen speciális helyzetünkből adódóan a hozzánk járó 3-6 éves korosztály 15%-a nevelőszülőknél van elhelyezve.
Ez így elsőre elég vadul hangzik, hogy a családok a kapát gyerekre cserélték…
A környékbeli falvak és kisvárosok tipikus helyi mikroközösségek, ahol mindenki ismer mindenkit. Nálunk még működik a családlátogatás, de ettől függetlenül személyesen is ismerjük a befogadó családokat. Nyugodt szívvel állíthatom, hogy az abszurdnak tűnő motiváció ellenére a gyerekek túlnyomó többsége nagyon jó helyen van az életszínvonalat, a lakhatási körülményeket és a nevelőszülők személyét illetően egyaránt. A hozzánk járó közel 70 gyerek 25%-a hátrányos helyzetű, de köztük nincsenek nevelőszülőnél élők.
Amikor egy kisgyereket beíratnak hozzátok az óvodába, tisztában vagytok az ő státuszával és előéletével?
A gyám és a nevelőszülő együttesen jelentkezik nálunk, így minden esetben tudjuk, hogy a beíratkozó állami gondoskodásban van.
Hogyan zajlik a nevelőszülős gyerekek beszoktatása?
Ugyanúgy, mint az összes többi gyereké. Azonban lényeges, szembeötlő különbségek tapasztalhatóak egy vér szerinti, illetve egy állami gondozott gyermek beilleszkedése között. A nevelősök (nevelőszülőnél elhelyezett gyerekek * szerk.) beszoktatása zökkenőmentes. Az utóbbi 10 évben egy ujjamon meg tudom számolni, hogy egy állami gondoskodásban élő gyermek hányszor sírt az „anyukája” után. Tipikusan nagyon könnyű a leválás, és a kicsik nagyon szeretnek a közösségben annak ellenére, hogy azonnal be vannak dobva a mély vízbe.
Ez alatt mit értesz pontosan, hogy „azonnal be vannak dobva a mély vízbe”?
Azt, hogy a gondozási hely váltást követően a nevelőcsaládok szinte azonnal beíratják őket a nevelési-oktatási intézményekbe. Még magukhoz sem tértek egy új környezetben, de már rögtön ott a nyakukon a következő… egy felnőttnek is embert próbáló, nemhogy egy gyereknek. Az érzelmi megnyilvánulásokban is sok az eltérés egy vér szerinti és egy nevelős gyerek közt. Nincsenek érzelmes búcsúzások, a kicsik látszólag leginkább a vér szerinti testvéreikhez kötődnek, akikkel együtt vannak elhelyezve.
Hogyan teljesítenek ezek a gyerekek az óvodában?
Nagyon változóan és többnyire nehézkesen. Kiemelkedően magas csoportlétszámmal vagyunk kénytelenek dolgozni, 25-26 fővel. Erre a seregnyi gyerekre 2 fő szakképzett óvodapedagógus (egy délelőttös és egy délutános), valamint egy dajka jut. A gyerekek között rengeteg az SNI-s (*sajátos nevelési igényű, különleges bánásmódot igénylő gyermek, aki sérült, fogyatékos vagy részképesség zavaros és gyógypedagógiai fejlesztésre szorul * szerk.), illetve a beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézséggel (BTMN) küzdő. A nevelőszülőnél nevelkedő gyermekek mind traumatizáltak és szinte kivétel nélkül megkapják a minimum BTMN minősítést.
Mindezek miben nyilvánulnak meg a gyakorlatban?
Amit a könyvedben említesz, azok szó szerint, mintha a mi hétköznapjainkat írnák le. Az agresszivitás, a trágár beszéd, a habzsolás és más étkezési zavarok… egytől-egyig állandó kísérői a mindennapjainknak. Kérdés nélkül tudjuk, mikor volt egy gyerek a vér szerinti szüleivel kapcsolattartáson, mert olyankor kezelhetetlen, durva, zaklatott, vagy éppen magába forduló és napokra , néha hetekre van szüksége ahhoz, hogy visszanyerje a lélekjelenlétét. Nem is csoda, hiszen a kötelező jellegű kapcsolattartás rendszeres velejárója a gyermekek bántalmazása, ami külsérelmi nyomot ugyan ritkán hagy maga után, lelkit viszont annál inkább.
Mondanál konkrét példát?
Például, ha a gyerek büntetéséül azt szabják ki, hogy teletöltött vizes palackot tartson erején felül, hosszú percekig, vagy ha nem fogad szót, kikötik a radiátorcsőhöz. Mindezt bebizonyítani lehetetlen, de mi tudjuk és a saját bőrünkön tapasztaljuk meg, hogy a gyerek nem hazudik; a viselkedése, a metakommunikációja mindent elárul, még azokat a dolgokat is, amiket nem biztos, hogy szavakba tud/akar önteni.
Milyen eszközök, lehetőségetek van egy-egy ilyen helyzetben a kezetekben: az adott gyereket támogatni, de egyúttal a rátok bízott csoport egységét és dinamikáját is megőrizni?
Szinte semmi. Pár éve volt a csoportomban egy kislány, aki többedmagával lett kiemelve a vér szerinti családjából a nagyobb testvéreit érintő szexuális abúzus miatt. Első nevelt gyereke volt a nevelőszülőnek. A beíratás során a gyámtól azt a figyelmeztetést kaptuk, hogy „nem lesz egyszerű”, de reméli, menni fog. Hát nem ment. Se nekünk, se a nevelőszülőnek. Kezdetben csak verbálisan volt agresszív, de a későbbiekben olyannyira eldurvult a helyzet, hogy ha nem kizárólag vele foglalkoztunk, hanem próbáltunk valamiféle egész –vagy mikro-csoportos (csoporton belüli 2-3 fős alcsoportok * szerk.) tevékenységet kezdeményezni, szó szerint őrjöngeni kezdett. Fakockákat, széket, játékokat hajigált a csoportban, fizikailag bántalmazta a társait és minket is. A gyerekek sikítoztak félelműkben vagy sírtak, hogy haza akarnak menni. Így zajlottak a mindennapjaink 25 gyerekkel, majd egy éven át.
Hogyan próbáltátok megoldani ezt a helyzetet?
Természetesen értesítettük a gyámot, aki annyit mondott, hogy ez a feladatunk, ezért kapjuk a fizetésünket, úgyhogy oldjuk meg és viseljük el.
Az intézményvezető kérésére rendszeresen foglalkozott vele egyénileg gyógypedagógus, de ez a heti 1-2 óra természetesen nem oldotta meg a hétköznapok problémáját.
Kértük pszichológus segítségét is, de a pedagógiai szakszolgálatnak nem volt kapacitása rá. A nevelőszülővel is folyamatosan tartottuk a kapcsolatot és próbáltuk közösen megoldani a helyzetet, de végén a feszültség már olyan méreteket öltött, hogy átmenetileg a viszony is megromlott köztünk. A kislány otthon is így viselkedett, és nemcsak mi, de a nevelőszülő is egyedül lett hagyva a problémával. Ő aztán jobb híján úgy kezelte a helyzetet, hogy elsőként hozta és utolsóként vitte el a gyereket az óvodából. Pedig próbálkoztak ők is megoldást találni; kutyás terápiára is vitték, de nem sok sikerrel. Mi meg ott álltunk egy 25 fős csoport közepén, és egyetlen gyerek kötötte le az összes energiánkat és figyelmünket annak érdekében, hogy megóvjuk a terhes dajka néni meg 24 kisgyerek testi épségét, és fenntartsunk egy legalább elviselhető légkört. Foglalkozásokra, értelmes tevékenységekre abban az időben nem futotta. Életemben nem éreztem még szakmailag ilyen mértékű tehetetlenséget és kiszolgáltatottságot. Eszköztelenek voltunk. Tudtuk, hogy ez a közeg nem megfelelő ennek a kislánynak; egy kis létszámú csoportra lett volna szüksége, ahol klasszisokkal több egyéni figyelmet kap, de az áthelyezéshez csak az utolsó utáni órában sikerült megnyerni a szakértői bizottságot. Akkor –életemben először- már többedmagammal fontolgattam a felmondást.
A kislány egy végtelennek tűnő év után végül bekerült egy számára ideális, kislétszámú fejlesztő csoportba, majd az intézményváltást követően mindannyiunk megdöbbenésére heteken belül örökbe adták külföldre. 4,5 éves volt ekkor.
Mi tartott vissza, illetve kitől kaptál te, mint gyakorló pedagógus segítséget?
Ennyi szakmában eltöltött év után teljesen megtörtem, mint pedagógus, mert egyedül maradtam a problémával és senki nem volt, akire számíthattam volna. nem voltam ura a helyzetnek. A magatartászavaros gyermekek integrálása normál csoportba egy szép gondolat, de a gyakorlatban kudarcra van ítélve, mert az ehhez szükséges ismeretek nem, vagy csak választható, elenyésző részei az alapképzésnek, nincsen – vagy nincs elég képzett és bevethető szakember, nincsenek ilyen irányú továbbképzések és egy nagy létszámú csoportban mindez egyébként is megvalósíthatatlan.
Az egyetlen, ami mégis a pályán tartott, az a családom támogatása és valamilyen szinten az a fajta makacsságom, hogy nehogy már… De az is nagy segítség volt, hogy elolvastam a könyvedet, mert erre az oldalára a problémának 20 évvel a hátam mögött sem volt rálátásom. És szerintem ezzel nem vagyok egyedül.