Mindenki ismeri a Grimm fivérek makulátlan árvájának és a mérgezett almának a históriáját, melyet számos alkalommal dolgoztak fel az irodalomban, a zenében vagy éppen a televízióban. Az alábbi történetet azonban a mai magyar valóság szőtte, nem az írói fantázia.
Anna édesanyja egy nevelőintézetben dolgozott, így számára nem volt idegen és misztikus a gyermekvédelmi rendszer, s bár az élet kezdetben egészen más pályára állította, miután saját gyermekei kirepültek, úgy döntött, hogy kipróbálja magát, mint nevelőszülő: második férjével 5 és fél év alatt összesen 10 gyermek számára nyújtottak otthont és biztonságot.
Egy 55 m2-es, 1+2 fél szobás lakásban éltünk akkor hárman: a férjem (aki katona lévén szinte sosem volt otthon), én és a legkisebb fiam, aki akkor már nagykorú volt- kezd bele a történetbe Anna. Amikor nevelőszülőnek jelentkeztem, ezeket a körülményeket figyelembe véve kértem a fenntartót, hogy lehetőleg fiút helyezzen ki hozzánk. Az első kiajánlás ennek ellenére egy 13 éves lányról szólt, akit egy ismerős nevelőszülő pártól emeltek ki, akiket a gyermek bántalmazással vádolt meg, mint később kiderült: alaptalanul. Úgy gondoltam, ez velem nem fordulhat elő és megpróbálom; így került hozzánk Gigi. Mufurc, érinthetetlen, öntörvényű lány volt. Amikor a könyvedet olvastam, egyből ráismertem, mert ő is folyamatosan zabált, mintha ezen múlt volna az élete. Mivel ő volt az első gyermek, igyekeztem a kedvében járni, és ennek köszönhetően sikerült egy élhető életközösséget kialakítanunk. Sokat beszélgettünk; ezek a gyerekek szeretnek magukról mesélni, ha tényleges figyelmet kapnak.
A sikeres együttműködést látva a fenntartó egy újabb lánygyermeket helyezett ki hozzánk: Andreát. Andikának volt kapcsolattartása a vér szerinti szüleivel, de igazából mégsem kellett senkinek. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy tudatosan, mindenhol lerombolt minden jót maga körül: az iskolában folyamatosan bomlasztotta a közösséget, a rokonai pedig – bár egyáltalán nem állt szándékukban magukhoz venni a gyermeket- ott szítottak feszültséget, ahol csak tudtak.
A két lány egy szobába került és nagyon jól kijöttek egymással. Mindketten intenzíven érdeklődtek az idősebb férfiak iránt, de provokatív, minősíthetetlen viselkedésük folyton konfliktusokat eredményezett. A szabályok egyre gyakoribb és durvább áthágása miatt már én sem voltam annyira engedékeny és elnéző: féltettem őket és megpróbáltam egy világos és érthető szabályok szerint működő napi rutint vinni az életükbe. A kimenőket például olyan feltételekhez kötöttem, mint a rendrakás a saját szobájukban, szekrényükben, vagy a közös helyiségek tisztántartásában való részvétel. Az új rend természetesen nem aratott osztatlan sikert, amire fel voltam ugyan készülve, de az élet ennek ellenére olyan pofont adott, hogy a fal adta a másikat.
Akkoriban szociális gondozóként idős embereket ápoltam délelőttönként, amíg a gyerekek iskolában voltak. Egy alkalommal egy páciens lakásán húztam meg a rendszeresen magammal vitt, sötétzöld ásványvizes üveget. A folyadék azonban nem az általam elkészített tea volt, hanem valami más, ami végigmarta a nyelőcsövemet, egészen a gyomromig. Éreztem, hogy nagy baj van!
Nem akartam elhinni, de a lelkem mélyén tudtam, hogy mi történt.
Mint kiderült, a két nevelt lány mosogatószert és zsíroldót töltött az üvegembe, hogy megmérgezzenek. 13 és 11 évesek voltak ekkor.
Andika, a kisebbik volt az ötletgazda, de amikor kiderült a dolog, megpróbálta az egészet Gigire kenni. El sem akartam hinni mindazt, ami történt. Természetesen azonnal értesítettem a gyámot és a fenntartót, akik szintén nem találkoztak még hasonló esettel.
Bár azonnal elismerte a mérgezést, meg sem próbált úgy tenni, mintha sajnálná, ami történt. Azt, hogy hogyan tudta csűrni-csavarni a szót, egyszerűen nem lehet leírni, azt meg kell élni: nem tudsz vele vitatkozni, nem tudod legyőzni, sem meggyőzni, mert mindig föléd kerekedik, sem Istent, sem embert nem ismer, csak és kizárólag saját magát látja, érzékeli. Mint egy pszichopata valami rossz thrillerben.
Mi történt ez után?
A lányok maradtak még egy ideig. Fogalmam sincs, hogy tudta Andika elérni, de a végén még nekem volt lelkiismert-furdalásom. Napokig, sőt hetekig voltam kába a sokktól, de sem a gyám, sem a fenntartóm nem vette kézbe az ügyet és nem tettek feljelentést sem. Ment a „meg kell adni az esélyt” marketing, és igyekeztek a szőnyeg alá söpörni az ügyet annak ellenére, hogy látták, mennyire megviseltek minket a történtek. Az azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a gyerek veszélyes és óriási rizikót hordoz magában, ami máshol is könnyen tragédiába fulladhat és kibuktathatja ezt az ügyet is. Gyorsan kerítettek egy nagynénit, aki hajlandó volt magához venni Andikát, aki így kikerült a rendszerből és a probléma megoldódott. Mindenki megkönnyebbült. (Csak mellesleg jegyzem meg, hogy 7 hónap elteltével visszakerült a rendszerbe, a nagynéni sem bírta a gyűrődést.)
Milyen segítséget kaptál ezt követően?
Egyetlen jó tanácsot kaptam/kaptunk, ami így szólt: „ A férje is tegye oda kicsit magát, ha gyerekről van szó!”
Sokat beszélgettünk és gondolkodtunk azon, hogy hogyan tovább, különösen a nem mindennapi történet fényében, végül döntő elhatározásra jutottunk: a fiamnak otthagytuk a lakást, mi pedig vásároltunk egy tanyát. Úgy terveztük, hogy mindketten „odatesszük” magunkat, és több gyereket vállalunk abból a megfontolásból, hogy ha nem párban vannak, hanem többen, akkor nem tudnak majd úgy összezárni ellenünk. Ez volt a logikánk, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mivel a nevelőszülőség miatt feladtam a 12 éves karrieremet, nem is igazán láttam visszautat. Olyan megoldást kerestünk tehát, ami lehetővé tette ennek a hivatásnak a gyakorlását, ugyanakkor más, egyéb kereseti lehetőséget is biztosított számunkra, mint például az állattartás és a növénytermesztés.
Egy ilyen esemény után százból százegy ember azt mondaná, hogy köszöni szépen, ennyi volt, nem kér repetát, ti azonban ahelyett, hogy meghátráltatok volna, még halmoztátok is az „élvezeteket”. Mi volt ennek az oka, honnan merítettek erőt ehhez?
Sokat gondolkodtam ezen és azt hiszem ennek az az oka, hogy a történtek ellenére mi valahol megértettük ezeket a gyerekeket, hiszen tudtuk és ők maguk is elmesélték, hogy milyen szörnyűséget éltek meg. De nemcsak ők, hanem mi is, személy szerint én is. Nekem sem volt fenékig tejföl a gyerekkorom és a saját fiaimmal is rettentően nehéz volt. Soha nem gondoltam, hogy könnyű lesz, mert igazából nekem soha nem volt könnyű semmi sem az életben. Ha őszinte akarok lenni, igazából azt se tudom, milyen az.
A tanyán (ahová 5 férőhelyet kaptunk) úgy gondoltuk, hogy már okosabban fogunk eljárni és tartjuk magunkat az elképzeléseinkhez, például ahhoz, hogy csak fiúkat fogadunk majd. (nevet) Aztán jött a valóság: csörgött a telefon, hogy van egy négyes roma testvérpár: 3 fiú és egy lány. Igent mondtunk, gondoltuk: ez így még belefér. Az ismerkedés meg a beszoktatás ebben a rendszerben azonban ismeretlen, csak papíron létező fogalom. Szóval megállt az autó a bejáró elején és kiszállt belőle 3 lány és egy fiú. A gyám be se jött, az ajtóban adták át a gyerekeket. A józanész megint csődöt mondott; csak álltunk a kapuban ledermedve és mit tehettünk volna, átvettük a gyerekeket. Piszkos egy húzás volt.
Őket követte még 2 pelenkás, illetve további 2 tűzről pattant, 10 év körüli kis cigánygyerek. A házunk alapterülete persze nem nőtt, csak a férőhelyek iránti szükség, ami képes felülírni mindenféle szabályt.
Beleadtuk az életünket az utolsó kiskanálig. Mivel a nálunk elhelyezett gyerekek mindegyike súlyos pszichés gondokkal küzdött, nagy kihívás volt lefoglalni őket, hogy ne azon járjon az eszük, hogy hogyan vagdossák magukat vagy honnan szerezzenek drogot, esetleg melyik másik nevelt gyerekkel feküdjenek össze. rendszeresek voltak a dührohamok is, aminek rendszerint rongálás lett a vége. Persze mindez saját zsebre ment, senki nem törődött vele, mennyi anyagi kárt okoztak.
Igyekeztünk hasznos tevékenységekbe bevonni őket és sikerült is pár dolgot „beléjük lopni”. Sajnos a „semmihez ragaszkodás” a végletekig jellemző volt mindannyiukra és tulajdonképpen ez határozta meg a sorsukat.
Mit értesz ez alatt?
Azt, hogy hiába próbáltuk a tőlünk telhető legjobbat nyújtani nekik és a helyes irányba terelni őket, a gyökereik, a vér szerinti kapcsolataik sokkal meghatározóbbak és felülírhatatlanok. Ez lett aztán tulajdonképpen a mi vesztünk is.
Hogyan ért véget a pályafutásotok, mint nevelőszülők?
Ahogy már említettem, a fenntartótól soha semmiféle érdemi segítséget nem kaptunk. Pszichiátriai ellátásra szoruló, öngyilkosságra hajlamos, magát vágdosó, magatartászavaros, drogozó gyermekeket neveltünk mindenféle speciális, szakirányú képzés, segítség nélkül. Egyszerre ötöt-hatot, olyanokat, akikből másnak még egy is sok. Fél éven keresztül heti rendszerességgel hordtuk a gyerekeket pszichológushoz, aki többnyire beültette őket egy asztalhoz, hogy rajzoljanak valamit, amíg ő a fontosabb dolgait írta vagy épp mással telefonált. Havonta több mint 1000 km-t kocsikáztunk emiatt saját költségen, a semmiért, míg a gyerekekkel egyhangúlag arra az elhatározásra jutottunk, hogy ennek így semmi értelme, nem csináljuk tovább. Lett is nagy felháborodás belőle, mert ugye a látszat a fontos, hogy van kezelés… de az, hogy milyen, az már csak minket érdekelt. Érdekes módon hivatalosan egyik gyereknek sem volt papírja arról, hogy speciális vagy különleges ellátásra lennének jogosultak, mindegyikük normálként volt elkönyvelve, hiszen így nem kellett rájuk emelt szintű ellátmányt fizetni.
Soha nem volt egyetlen nyugodt percünk sem. A tinik vagy ön, vagy közveszélyesek voltak, éjjel-nappal készenlétben kellett állnunk és a férjem lassan kezdte feladni. Pedig rengeteg energiánk volt, de vészesen fogyott. Erre jött a Kovid 2020 tavaszán, ami azt eredményezte, hogy minden gyerek nonstop otthon volt. Kapcsolattartás a rokonokkal persze volt, de vakcina nem és én nagyon féltem a fertőzéstől. A korlátozó intézkedéseket pedig komolyan vettem, mert az édesanyám már túl van a 80 éven és nagyon féltettem. A serdülők azonban egyre kevésbé bírták a kortársaik nélkül, pedig nem is egy 50 négyzetméteres kis lakásban kellett lenniük, hanem viszonylag nagy mozgásterük volt.
A nagyok elkezdtek lefelé csúszni: vitte őket a kamasz vérük, a szerelem, a vér szerinti rokonaik, az engedély nélküli bulik vagy éppen a lakásotthonban lakó, mindent is tudó „barátok” befolyása. Gigi volt az első, aki feladta: maga ment be a hivatalba és kérte az áthelyezését, hogy „végre történjen vele valami”. A többiek később azt mesélték, hogy azt mondta nekik, ha nem kerül el tőlünk azt mondja, hogy megvertük. A vágyott szabadság vége aztán egy zárt intézeti elhelyezés lett.
A négyes testvérpárból a nagylány szintén speciális lakásotthonba került. Az ő áthelyezését én kértem, miután unalmában betanította és ráuszította a kutyát egy másik, szintén nálunk nevelkedő nevelt gyerekre.
A bátyja megszökött a szerelme után és arra játszott, hogy a lány szülei veszik magukhoz, ami persze nem történt meg. Hetekig küzdöttünk emiatt egymással és a szabályok tiszták voltak: ha elmegy, nem fogadom vissza. A szívem szakadt meg, mert ő volt a kedvencem, de akkor már eljutottam arra a pontra, hogy a túlélési ösztönöm vette át az irányítást a szívem fölött.
Mindeközben semmi, de az égvilágon semmi segítséget nem kaptam és azt éreztem, hogy nem tudok már hozzátenni ezekhez a gyerekekhez. Mindenemet odaadtam és semmim nem maradt. A végén a tanácsadó már a telefont sem vette fel nekem. Innen már tudtam, hogy vége.
A gyerekek ezt követően azonban még 2 hónapig voltak nálam, és felmondanom is csak ügyvéd segítségével sikerült.
Az 5,5 év alatt a folyamatos készenléti állapot és stressz miatt eltávolodtunk egymástól a férjemmel. Nem voltak hangos vitáink, inkább csak néma szemrehányás, majd később jött a csendes beletörődés. Mióta visszaadtuk a gyerekeket, ismét összezártunk. Nem próbáljuk meg elfelejteni őket, sőt többel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Fellélegeztünk, megkönnyebbültünk, de épphogy csak túléltük.
De a mérgezésnél is nagyobb traumát jelentett testközelből megtapasztalni a rendszer embertelenségét és eszköztelenségét, amivel nemcsak a nevelőszülőket zsigerelik ki a végletekig, hanem a gyerekeket is a szakadékba lökik. A döbbenetemre a mai napig nincsenek szavak.