Speciális szükségletű gyermekek a gyermekvédelmi rendszerben
I.rész
A kínos kérdések a gyengéim. Aktuálisan az, hogy mit kezdenek az egyes országok azokkal a gyerekekkel, akiknél minden és mindenki csődöt mond? Még a fejlett Nyugaton is csupán néhány civil szervezet küzd azokért a fiatalokért, akik már megkapták a menthetetlenség pecsétjét minden létező fórumon. Ebben a két részes interjúsorozatban arra keresem a választ, hogy az egyes országok számára mennyit ér egy gyermek, hogy mit lehet kezdeni a digitális világba zárt Z generációval és, hogy mit tud nyújtani a keleti blokk a Nyugat-európai országoknak.
Évekkel ezelőtt nálunk is fel-felbukkant néhány kurta újságcikk arról, hogy a fejlett Nyugat hozzánk (is) hordja a „szemetét”, azaz olyan súlyos magatartási problémákkal küzdő gyerekeket, akikkel az anyaország már nem tud mit kezdeni. A szakembereket is erősen megosztó projekt különösen az itthoni nevelőszülők körében keltett nagy felháborodást, főként az európai színvonalú bérezés miatt.
József 2014 óta koordinálja a romániai magyar anyanyelvű nevelőszülők és egy német alapítvány munkáját, ami Románián kívül Magyarországgal és még több Kelet-európai országgal ápol szoros szakmai kapcsolatot.
2012-ben magam is speciális nevelőszülőként kezdtem a munkát az alapítványnál – meséli. Az első feleségem német volt, így elég jól beszélem a nyelvet és a családterápiás végzettségem is előnyt jelentett, amikor beadtam a jelentkezésemet. Évekig éltem Németországban, de akárhogy igyekeztem, nem éreztem otthon magam, így visszatértem Székelyföldre. Amikor majdnem 10 évvel ezelőtt az első német kamasz hozzám került, már egyedülálló voltam. Jól kijöttünk, de amikor képbe került az új feleségem, hármasban már nem működött a dolog, így 2014-től már csak koordinátori feladatokat látok el: segítem a nevelőszülőket, a gyerekeket és közvetítek a fenntartó alapítvány felé.
Mesélj erről a projektről!
A dolog nem új keletű, az alapítvány már több, mint tíz éve viszi Kelet-európai országokba azokat a Nyugat-európai, főként németországi, luxemburgi kamaszokat, akiknél a szülők, a szakemberek és maga a gyermekvédelmi rendszer is csődöt mondott. Az Európai Unió Tanácsának rendelete értelmében uniós tagállamból jogszerűen helyezhetők gyermekek más tagállamba nevelőszülőkhöz. A fogadó ország hatóságait elvileg semmiféle engedélyezési és ellenőrzési kötelezettség nem terheli, de ez azért országonként változik. Itt Romániában egy kihelyezés bonyolultabb procedúra, míg Magyarországon lényegesen egyszerűbb az eljárás. Mindez érthető, hiszen ez egy nagyon kényes és érzékeny téma, ami a kudarcról szól, így népszerűsíteni és finanszírozni sem szeretik a projektet, de kénytelenek; ezek a tinédzserek a modern társadalom velejárói, akikkel ha tetszik, ha nem, kezdeni kell valamit.
Kik vehetnek részt a projektben?
A hozzánk kerülő gyerekek többnyire szerhasználó, súlyos magatartási zavarral vagy pszichés problémával küzdő fiatalok, akik gyakran utolsó esélyként kapják ezt a lehetőséget, többnyire a börtönbe vonulás előtt. 14 év az alsó korhatár, de szükség esetén lehetőség van 12-13 évesek bevonására is. Többségében fiú gyerekeink vannak, de elvétve akadnak lányok is a projektben.
Van egy központi filozófia, amire ez az egész projekt épül?
Ezek a gyerekek a gödör legmélyén vannak, amikor hozzánk kerülnek. Önként választhatnak a börtön és a „száműzetés” között. Ha vállalják, hogy feladják a megszokott környezetüket és elköltöznek egy idegen országba és kultúrába, ahol a nyelvet sem ismerik, olyan családoknál kapnak esélyt az újrakezdésre, akik egy teljesen új világot, szemléletet, utat tudnak mutatni számukra. Az első három hónap egy izolációs fázis. Ebben az időszakban nincs se telefon, sem internet, sem kerékpár. Ha ezt képes a gyerek végigcsinálni, az már jelent valamit. Ezt követően a magatartása és a teljesítménye függvényében lesz egyre több engedményre, szabadságra jogosult.
Hogyan kerestek és találtok erre a feladatra nevelőcsaládokat?
Próbálkoztunk újsághirdetésekkel, de nem igazán működött. A hagyományos szájról-szájra terjedő hírek, személyes beszámolók, ismeretségek hozzák a megfelelő embereket. Nálunk nincs ilyen jellegű állami képzés ebben a témában. Mi magunk szervezünk tanfolyamokat az újonnan jelentkező és már praktizáló nevelőszülőknek, ezen kívül van rengeteg egyéni és csoportos beszélgetés a már tapasztalattal rendelkező nevelőszülőkkel és koordinátorokkal, illetve a jelentkezők egy idő után „kóstolót” is kapnak a gyerekekből: egy-egy hétvégére lehetőségük van befogadni a kamaszokat, hogy kipróbálják velük élesben.
Milyen családok jelentkeznek erre a feladatra?
Felhagyni azokkal a régi szokásokkal, amik a társadalom peremére száműzik az embert, ezeket újakkal helyettesíteni, begyakorolni és rögzíteni nem könnyű, és igen időigényes feladat. A nevelőcsalád részéről sok türelmet és kitartást igényel, amelyet nem lehet csak pénzért csinálni. Az is nagyon fontos, hogy egy projekthelyen csupán egyetlen gyermek kerül elhelyezésre. Érdemi munkát egynél több, halmozottan problémás gyerekkel nem lehet végezni, mert az csak a nevelőszülő kiégéshez és a gyermek újabb kudarcához vezet.
Őszintén megvallva az átlagos családok ezt nem is bírják, ehhez kell egyfajta megszállottság. Egy normális család már az első néhány nap után azt mondja, hogy nincs az a pénz… Erre csak a túlélő típusú emberek valók, akik képesek hinni a lehetetlenben is. Minden családnak megvan a maga erőssége és gyengesége és ki kell próbálni, hogy működik-e a rendszer a gyakorlatban, vagy nem. Azon áll vagy bukik a dolog, hogy ki bírja tovább. Itt már korántsem elég csak a szeretet; határozottságra, szigorra, következetességre és kreatív pedagógiai módszerekre is szükség van.
A nevelőszülőnek nem szabad azon gondolkodnia, hogy mi lesz a gyerekkel. Arra kell fókuszálni, hogy ha belenéz a tükörbe reggelente, akkor azt tudja mondani, hogy én ezért a gyerekért minden tőlem telhetőt megtettem, hogy szembe nézzen a múltjával és új esélyt kapjon. De egy serdülőnél erre nincs garancia.
Hogyan méritek a sikert?
(nevet) Hogy mi a siker? Hát az, ha senki nem hal meg az intenzív osztályon!
Ez a munka nem az újszülött részlegen zajlik, ahol egy ártatlan, új élet születik és ahol lehetőség van nevelésre. Mi már az intenzív osztály vagyunk, ahol van, aki megmarad, és van, aki nem. Ha csak a statisztikát nézzük, akkor a projekt rövidtávon többnyire kudarc. De ha a hosszú távú hatásait nézzük, akkor kiderül, hogy nagyon sokan a felnőttkor elején fedezik fel azokat az értékeket, amiket itt kaptak és, bár a projekt után börtönben kötnek ki, a szabadulást követően mégis visszatalálnak a helyes útra, hasznosítva mindazt, amit mi adtunk nekik. Én azt szoktam mondani, hogy láthatatlan szerszámokkal pakoljuk meg a hátizsákjukat ez alatt az 1-2 év alatt, amit nálunk töltenek. Hogy ezek aztán elő lesznek-e véve, és ha igen mikor, az megjósolhatatlan.
Milyen eszközök vannak a nevelőszülő kezében arra az esetre, ha ezek a fiatalok fenyegetést jelentenek rájuk vagy a családtagjaik számára?
Én éjjel-nappal elérhető vagyok a projekthelyek számára és nem szoktam unatkozni. A krízishelyzetekre van egy részletesen kidolgozott protokoll. Fizikai erőszak esetén (bármelyik fél részéről) haladéktalanul jelenteni kell az esetet. Minden fél azonnal meghallgatásra kerül. A nevelőszülő semmilyen körülmények között nem használhat fizikai erőszakot, mint fegyelmezési eszközt, de egy őt ért támadás esetén persze lefoghatja, lenyomhatja a gyereket.
Fontos azonban kiemelni, hogy konfliktus, krízis nélkül nincs fejlődés. Ebben a helyzetben mindkét fél arra kényszerül, hogy elhagyja a komfortzónáját. És arra is fel kell készülni, hogy ha a gyerek „hátba akar szúrni”, akkor hátba is fog. Ezek a fiatalok a legnagyobb túlélők és minden gyenge pontot megtalálnak a családban, emellett –tetszik vagy nem- tükröt is tartanak, amibe bele kell nézni. Minden család önállóan, a saját értékeivel dolgozik, de a problémákat közösen oldjuk meg, mindenki számíthat mindenkire. Csak így működik.
Edit 2014 óta tagja a csapatnak, mint speciális nevelőszülő.
Már túl vagyunk egy sikeres négy évig tartó projekten, most van nálunk a második fiú- meséli fülig érő szájjal és olyan ízes tájszólásban, ami könnyeket csal a szemembe. Arra számítottam, hogy egy testileg és idegileg leharcolt asszonnyal fogom szemben találni magam, de Edit minden, csak nem ilyen. Az energiája, az optimizmusa és az életszeretete keresztülsugárzik a képernyőn, leküzdve a köztünk lévő több, mit 2000 km távolságot, és teljesen a hatalmába kerít.
Korábban óvodapedagógusként dolgoztam, de egyre kevesebb gyermek született, így leépítéseket követően olyan munka után néztem, ami mellett a saját gyermekeimre és a kis családi gazdaságra is figyelni tudok. Így kerültem kapcsolatba Józseffel.
D. 7 évvel ezelőtt, 15 évesen került hozzánk drogproblémák, alkoholizálás és többrendbeli lopás miatt, de a legnagyobb gondja az volt, hogy nem voltak szülei és óriási volt benne a szeretetéhség. Éppen egy házfelújítás kellős közepén voltunk, amikor ez a 120 kilós tinédzser az életünkbe csöppent. A fiam ekkor már nagykorú volt, de a lányom még csak 10 éves. D. cigizett, nagyon agresszív volt, türelmetlen és követelőző. Ha valami nem úgy ment, ahogyan azt ő szerette volna, azonnal pengét ragadott és már vágta is magát. Kemény időszak volt, de meg kellett oldanunk; így vittük magunkkal az építkezésre, ahol a munkásokkal együtt felügyeltük.
Most muszáj megkérdeznem, mint anya az anyától: hogy mertél egy ilyen nyíltan agresszív és veszélyes gyereket bevállalni az akkor még kislányod mellé?
Nagyon nehéz döntés volt, de én bíztam magunkban: a családomban. Természetesen, amíg ki nem ismertük D-t, addig éjszakánként zártuk a lányom ajtaját és sosem hagytuk magára. A férjem és a lányom is nehezen fogadták el a helyzetet, köztük soha nem is alakult ki igazi, szoros kapcsolat. A nagyfiam volt az, aki a legtöbbet segített: elvitte D-t edzőterembe, focizni. Szigorral, de szeretve próbáltuk meg integrálni a családba.
Mesélnél a kezdetekről? Idepottyan a semmiből hozzátok egy magyarul nem értő, nem beszélő és problémás idegen. Hogyan kommunikáltatok, hogyan teltek a hétköznapjaitok?
Mi nem beszélünk németül, de a nagyfiam jól beszél angolul, így kezdetben ő tolmácsolt. De ezek a gyerekek pár hónap alatt mind megtanulják a nyelvet, nagy túlélők! Persze próbáltam én is megtanulni németül és vele gyakorolni, de ezeknél a fiúknál semmi nincs ingyen, így letettem róla- mondja sokat sejtetően, de nevetve. Mély víz volt neki is, nekünk is. Szerintem ebben a szituációban nincs olyan, hogy bizonyos szempontok vagy pszichológiai teszt alapján előre el lehet dönteni, hogy ki alkalmas nevelőszülőnek és ki nem: erre születni kell és bírni a hétköznapokat.
Egy kis faluban élünk. A férjemmel van egy farmunk, ahol állatokat (tehenet, lovakat) tartunk, sajtot készítünk. Ez a vidék egész más, mint a német nagyvárosok. Más a ritmus, mások az ingerek. Az itteni életet nem a közösségi média, az Insta, a Netflix vagy a celebek határozzák meg, sem az, hogy kinek milyen márkás ruhája, telefonja van. Azokat a gyerekeket, akik hozzánk kerülnek, azonban csak ezek motiválják, nincsenek céljaik és nem ismerik a munkát sem. Mivel elképesztő módon le vannak maradva a tanulásban, az elsődleges cél az, hogy befejezzék az alapfokú tanulmányaikat. Magántanárok segítenek nekik a felzárkózásban, pontos és szigorú napirendet követve. Emellett napi két órát dolgozniuk is kell, ami azt jelenti, hogy segítenek a ház körül. Például a szobájuk rendben tartása és más alapvető háztartással kapcsolatos dolgok, úgymint mosogatás, mosás, főzés…stb, vagy kisebb javítások, fűnyírás; minden, ami az életünk része. És ha valami, hát ez aztán kibillenti őket a komfortzónából!
Amikor például D. először kijött velünk a farmra, még a kapun se volt hajlandó bejönni. Taszította minden: az állatok, a szagok, az egész környezet. Sok időbe telt, míg egyáltalán telken belülre tudtuk csalogatni. Mindenfélét kitaláltunk, hogy hozd ide ezt, add ide azt, míg elértük, hogy betegye a lábát az istállóba. Nem voltunk türelmetlenek, mindig csak arra gondoltunk, hogy ez a nap is eltelt, holnap majd jobb lesz. D 4 évig volt velünk, egészen a nagykorúságáig. A végén már anyának szólított, leszokott a cigiről és a 120 kilós mackóból egy 90 kilós, izmos srác lett, aki szakmát szerzett, amivel biztosíthatja a megélhetését. Egyetlen egyszer emelt rám kezet: amikor közöltük, hogy el kell költöznie és meg kell tanulnia önállóan megállni a lábán; s bár azóta elköltözött, leválni még nem tudott. Még mindig kapcsolatban vagyunk.
Leginkább kreatívnak kell lenni, szerintem ez a titka. L, aki D után került hozzánk és most készül hazaköltözni, egészen más típus. Imádja a farmot, a lányommal együtt rendszeresen lovagol –ez a jutalma, meg az, ha vezetheti a targoncát és pakolhatja vele a szalmabálákat. Ő nem agresszív, máshogy nehéz vele: iszonyatosan öntörvényű és még most, 16 évesen is képes arra, hogy hisztizve földhöz verje magát.
Hogyan fogadta falusi közösség az idegeneket?
A falu nagyon pozitívan állt a vállalásunkhoz. D. különösen nagy űrt hagyott maga után a közösségben, sokan a mai napig kérdeznek utána.
Hogyan jut idő magatokra, a saját családodra, nyaralásra, szabadidőre?
A farm miatt mi egy nagyon rugalmas, de röghöz kötött életet élünk. Nincs szabadnap, se ünnepnap, hiszen az állatokat minden nap el kell látni. Nem járunk el nyaralni sem, mert nem lenne kire bízni a farmot. 2 szabadnapom van egy hónapban, ami azt jelenti, hogy havi egy hétvégét L másik nevelőszülőnél tölt. Ekkor van időm egy kicsit magamra, meg a családra, többek közt a 80 éves édesanyámra. D-nek nincsenek szülei, de L. most otthon (Németország) van látogatóban két év után először, holnap érkezik vissza.
Milyen hatással van a gyerekekre, ha haza mehetnek vagy a szabadnapjaid alatt másnál vannak?
Sajnos ezek a szabadnapok mindig zavart okoznak, sokszor többet ártanak, mint használnak. A fiúk ilyenkor kiesnek a ritmusból, hiszen nincs két egyforma család, egyforma rendszer. Amit itthon szabad, azt máshol nem és fordítva. Minél több a távol töltött idő, annál nehezebb a visszaszokás.
Voltak mélypontok, amikor fel akartátok adni?
Persze. A férjem már többször mondta, hogy most már aztán elég. De mi ilyenek vagyunk…jön az új nap, és mi csináljuk tovább a dolgunkat. Ennyi. Nagyon kemény munka, de megéri.
Milyen segítséget kaptok a fenntartótól?
József, a koordinátorunk mindig elérhető. Kéthavonta rendszeresen összeülünk: mi nevelőszülők, József és az alapítvány kapcsolattartója, és megbeszéljük, hogy kivel mi van. Ezeket nagyon szeretem, mindenki sokat profitál a gyakorlati tapasztalatokból. Az új nevelőszülőnek jelentkezők is részt vesznek olykor egy-egy ilyen megbeszélésen és bepillantást nyerhetnek abba, hogy hogyan zajlik az élet, milyen problémák merülnek fel. Őszinték vagyunk, hiszen nincs más, aki segítsen. Élménytáborokat is szerveznek a gyerekeknek, nekünk pedig rendszeresen vannak továbbképzések Németországban, a magyarországi kollégákkal együtt. Konfliktuskezelés, családterápia, minden, ami érdekes és hasznos. Sajnos a járvány kitörése óta ezek az előadások és a tábor is elmaradt, de amint lehetőség lesz rá, újraindulnak a képzéseink is.
Mi az, ami miatt megéri ezt a munkát végezni?
Egyrészt a fizetés miatt, ami tényleg nyugati színvonalú. Másrészt, mert a rossz után mindig történnie kell valami jónak is; ez az élet törvénye, csak ki kell várni türelemmel. Most éppen L hazagondozása folyik. Ezt követően szeretnék szabadságra menni, de utána mindenképpen folytatni fogom, mert bár kétség kívül nehéz, szeretem a munkámat és az életemet, aminek már ezek a fiúk is a részesei.