Hazafelé tartok. A kocsiban dübörög a zene, a MINI-nek az István a király lejátszásához már CD-re sincs szüksége, velem együtt valószínűleg már kívülről fújja az egész repertoárt.
„Valakinek holnap le kell tennie végül a fegyvert.
Ó, mondd, te kit választanál?
Valakinek holnap meg kell válni az életétől.
Ó, mondd, te kit választanál?
Szilvi történetét – aki éppen most kezdeményezte egy 7 évig sajátjaként nevelt és szeretett testvérpár visszaadását – képtelen vagyok kiverni a fejemből. Meg sem próbálom tagadni: felkavar, falhoz állít és nem ereszt a kérdés, amit valószínűleg a legtöbb nevelőszülő már életében legalább egyszer feltett magának:
És, te kit választanál?
A férjemmel húsz éve alkotunk egy párt – kezd bele a történetükbe Szilvi. Mi vagyunk a Mozaik családok mintapéldánya! (nevet). Két-két saját gyereket hoztunk az új házasságba és 15 évvel ezelőtt született egy közös lányunk is. Hét éve aztán arra jutottunk, hogy feladjuk a vállalkozásunkat és kiköltözünk Angliába. Szó szerint az új élet kapujából fordultunk vissza; a gyerekeink, bár már elég nagyok voltak, mégsem tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy ha csak időlegesen is, de elszakadjunk egymástól. Győzött a szív, és nekünk új megoldás után kellett néznünk. Ekkor jött a képbe a nevelőszülőség, mint lehetőség.
2013-ban elvégeztük a FIX képzést, majd a 400 órás tanfolyamot is. Azt gondoltuk, öt saját gyerek után sok újat már nem fognak nekünk mondani- nevet újra, de kihallom az ismerős öniróniát a szavai közül.
Az első nevelt gyerekünk 2,5 hónapos korában került hozzánk. Zolika most már 7 éves, és a családunk teljes jogú tagja, időközben ugyanis örökbe fogadtuk.
Mivel 3 férőhelyre szólt a működési engedélyünk, a következő megkeresésben egy lány testvérpár elhelyezésére kértek fel minket. Csak annyit közöltek velünk a telefonban, hogy a kicsi 2,5 éves, a nagylány pedig 5,5. Ennyi információ birtokában kellett azonnal döntenünk és egy órán belül útnak indulnunk, hogy elhozzuk a gyerekeket.
Nagyon extrémül hangzik.
Igen, az is volt, de ezek a fajta megkeresések a gyermekvédelemben mindennaposnak számítanak. A legabszurdabb azonban nem is ez a része volt a helyzetnek, hanem a folytatás: a lányok szó nélkül eljöttek velünk. Totál abnormálisnak éreztük a helyzetet és vártuk mi is, ahogy te a Kőbölcsőben is írtad, hogy robbanjon a bomba. De nálunk nem robbant. Hajni és Emese soha nem sírtak. Nem emlegették se az édesanyjukat, aki rendszeresen külföldre járt dolgozni, se az anyai nagymamát, aki mentális zavarokkal küzd a mai napig és, aki anno bevitte őket a gyámhivatalba azzal, hogy képtelen a gondjukat viselni. Remekül beilleszkedtek a családba és látszólag jól érezték magukat.
Mit „hoztak magukkal” a lányok?
Az édesanya és a nagymama viszonylag rendszeresen tartotta velük a kapcsolatot. Ennek sajnos éreztük a hozadékát, ugyanis a kicsik ezek után az alkalmak után meg voltak lőve; zaklatottak voltak. A befogadás után néhány héttel pszichológushoz is elvittem őket –rendszeresen, amíg a vírus ezt el nem lehetetlenítette-, aki már az első alkalommal megállapította, hogy a gyerekek rendszeresen ki voltak téve fizikai és pszichés bántalmazásnak az anya által. Ez a kiemelést követően, a kapcsolattartások alkalmával is folytatódott, amiről naplót vezettem és rendszeresen jelentettem a gyámnak is, de soha nem történt feljelentés az ügyben. Csak a gyámváltást követően derült ki, hogy ezek az információk el sem jutottak a gyámhivatalhoz.
Ez mégis hogy lehet?
A kényes és munkaigényes kérdéseket sokszor elnyeli a rendszer.
A lányok szépen cseperedtek, szőke, kék szeműek voltak; még a nagynak, Emesének is lett volna esélye az örökbefogadásra. De anyuka mindig résen volt: 5-6 hónap elteltével mindig jött egy semmitmondó csomag vagy egy telefonhívás, ami megakasztotta a kerekeket.
Hogyan teltek a hétköznapjaitok?
Abnormálisan nyugodtan. A lányok már az első nap, gond nélkül ott maradtak például az oviban. Soha egy szavuk nem volt, ha menni kellett vagy később mentem értük a megszokottnál. Sőt inkább az volt a baj, hogy bárki idegennel képesek lettek volna elmenni; mindig résen kellett lennünk.
Ahogy a könyvedben is írtad, ők is állandóan ettek. Nem extrém sokat, de állandóan, és válogatás nélkül, szinte mindent. Ez először nagyon imponált, hogy nem válogatósak, de aztán rájöttem, hogy ez se normális.
Mi vezetett végül ahhoz, hogy hivatalosan is kérvényezzétek a gondozási hely megváltoztatását?
A kapcsolattartások és a vér szerinti hozzátartozók kisded játékai vezettek ahhoz, hogy szétzilálják ezt a családot.
Anyuka világ életében „kamus” volt; hol jött, hol csak áltatta a gyerekeket. Emese (a nagyobbik lány) nagyon akart kötődni hozzá, így aztán iszonyatosan megviselte, amikor –elég gyakran- anyuka csalódást okozott neki. A kicsi Hajni pedig úgy próbálta racionalizálni a helyzetet, hogy meséket talált ki az óvodában például, hogy az anyukáját elütötte az autó, azért nem jött, meg ilyenek. Emese emiatt durván elutasította és a két testvér között meg is romlott a viszony. 2016-ban a lányok már 2 éve voltak velünk, és a helyzet drasztikus romlásnak indult.
A felügyelet nélküli kapcsolattartásokról a gyerekek fáradtan és kimerülten érkeztek haza. Elmesélték, hogy az anyjuk ordítozott és rángatta őket, vagy befizette és ott hagyta őket a játszóházban, amíg ő egy idegen bácsival elment a kínaiba enni. Mindent szabad volt csinálni, és ez imponált nekik még akkor is, ha a retkes fürdőkádat zoknival kellett bedugni, mert nem volt más.
Egy-egy ilyen látogatás után aztán persze egyre nehezebb volt visszaterelni őket a „normális” kerékvágásba. A család alapszabályait: az asztalnál evést, a rendszeres takarítást, a korlátozott kólafogyasztást, a tiszteletteljes viselkedést egymás iránt vagy akár a rendszeres tanulást Emese egyre nehezebben tolerálta. A frusztrációja agresszív dühkitörésekben nyilvánult meg. A helyzet drasztikus romlásáról továbbra is folyamatosan informáltam a gyámot, de semmiféle foganatja nem volt.
Megpróbáltatok az édesanyával beszélni erről a problémáról?
Igen, de a helyzet eléggé elmérgesedett köztünk. Rendszeresen jött „sérülten” a kapcsolattartásra. Látszott, hogy az éppen aktuális partnerei nem bántak vele kesztyűs kézzel. Sokszor jött részegen a gyerekekért és még arra se vette a fáradtságot, hogy a táska aljára rejtse a piásüveget. Mindezt jeleztem az illetékeseknek és kértem a kapcsolattartások ritkítását, ami természetesen nem vetett rám jó fényt, de hát ki engedné el nyugodt szívvel ilyen helyre bármelyik gyerekét is? Onnantól kezdve igyekezett aláásni a tekintélyemet és befeketíteni a gyerekek előtt; Emesénél több, Hajninál kevesebb sikerrel. Igazából soha nem tudtunk együttműködni, de 2018 decemberében telt be teljesen a pohár, amikor is az anya nem jelezte időben, hogy jönne látogatóba annak ellenére, hogy a lánya születésnapja is volt. Így aztán azon a téli szünet előtti szombaton a gyerekek fél napos iskolába mentek. Az anya betelefonált a suliba és kérte, hogy beszélhessen a lányával, sőt odáig ment, hogy egy osztálytársnak is írt Messengeren üzenetet és megvádolt, hogy megakadályoztam a kapcsolattartást.
Ezt követően januárban –a következő kapcsolattartás során- mindenki tudta nélkül elvitte a vér szerinti apához a gyerekeket, aki otthon ült „lábbilincsben” (házi őrizetben, nyomkövetővel a lábán *szerk).
Innentől kezdve elszabadult a pokol. Emese magasról tett az iskolára, ránk és nagyjából mindenre; teljesen elvesztette a kontrollt az élete felett. Fölényesen, tiszteletlenül viselkedett mindenkivel, rettentően megkeserítve és megnehezítve a hétköznapjainkat.
Hajnit, a saját, vér szerinti testvérét rendszeresen és nyilvánosan megalázta, tettleg bántalmazta és kigúnyolta, amiért kitart mellettünk.
Az agresszív, kezelhetetlen dühkitörései kezdetben kéthavonta jelentkeztek, majd egyre sűrűbben fordultak elő, tavaly tavasszal már úgy kétnaponta. Ilyenkor nem volt beszámítható, nem lehetett vele kommunikálni sem, teljesen kikapcsolt. Az iskolában is több baj van vele, rendbontó az órán, ha egyáltalán bemegy. A koronavírus miatt nem kaptunk időpontot a nevelési tanácsadóba. Felhívtam a pszichiátriai klinikát és az ő javaslatukra, saját költségen, hetente hordtuk pszichológushoz. Nem sokat segített.
A helyzet annyira elfajult, hogy az utolsó nagyjeleneténél már mentőt kellett hívnunk, mert önmagára és a testvérére is veszélyt jelentett. Földhöz vágta a kicsit, majd a saját magát is a falhoz csapdosta és folyamatosan önsértő magatartással fenyegetőzött. Beszállították a pszichiátriára, ahol példásan viselkedett. Élvezte, hogy mindenki vele foglalkozik, olyan volt neki, mint egy nyaralás.
Hogyan élte meg mindezt a családod, a gyerekeid?
Elértük azt a határt, ahol már magunkat kellett védenem. Ott volt a serdülő, vér szerinti lányom, illetve az örökbe fogadott kisfiam, akik előbb-utóbb fel fogják tenni a kérdést, hogy, ha Emesének nem kell mondjuk tanulni, vagy takarítani, akkor nekik miért? És, ha ők is leverik a hisztit, akkor felmentést kapnak mondjuk a mosogatás alól? És mit mondhat erre az ember?
Négy gyereket neveltünk már fel tisztességgel, akik gond nélkül megállják a helyüket a saját lábukon, mert megtanulták, megtanítottuk nekik, hogyan tegyék. Ezt a mintát akartuk követni, de Emese nem volt rá fogékony. Ha hagyjuk, hogy egész nap nézze a tabletet, ha csak „tartani” akarnánk, nem nevelni, nem is lenne vele semmi gond. De mi nem így akarunk élni, ennél többet akarunk adni a gyerekeinknek; akár saját, akár nevelt.
Bántja az igazságérzetünket és felemészt minket a sok hétköznapi kis apróság.
Mondanál egy konkrét példát?
Például az, hogy hiába nem éhes, nekiesik a maradék ételnek csak azért, hogy nehogy a testvére egye meg jó étvággyal. És mindezt nem is próbálja meg titkolni, úgy néz ránk, olyan provokatívan és fellengősen, mintha az alattvalói lennénk. A családból a férjemhez áll a legközelebb és nyíltan igyekszik őt kisajátítani és a többi gyerek tudtára adni, hogy „apa velem van”. A piszkos, utálatos kis dög énje és a manipulatív játékai egyszerűen már elviselhetetlenek számunkra.
Kinek jeleztétek a problémát és milyen segítséget kaptatok?
A világon mindenkinek, akinek csak lehetett, de érdemi segítséget senkitől nem kaptunk. A helyzetet nehezíti, hogy új gyámunk és új fenntartónk van, akik nem igazán ismerik se a gyerekeket, se a történetüket.
Mindez ahhoz vezetett, hogy hivatalosan, írásban is kértem Emese gondozási helyének megváltoztatását. Az illetékes gyermekvédelmi szakszolgálat pszichológusa megvizsgáltat a lányokat és egyetértett abban, hogy bár testvérek, esetükben a külön elhelyezés javasolt, indokolt és szükséges. Ezzel mi is egyetértettünk, hiszen a kisebbel: Hajnival nem voltak ilyen gondok és mindkét testvér egyetértett abban, hogy nem akarnak tovább egy fedél alatt élni.
Ennek ellenére a gyámhivatal nem fogadta el a szakértői bizottsági javaslatot és mindkét gyerek gondozási helyének megváltoztatásáról hozott határozatot.
Hol tart most az ügy?
Emese már betöltötte a 12. életévét, de Hajni még csak 9, így elvileg nevelőszülőnél kellene őket együtt elhelyezni. Mindezt annak ellenére, hogy Emese és a vér szerinti hozzátartozói minden családot megbontanak. Ez tény. Mivel a gyámhivatal nem hajlandó figyelembe venni sem sajátos körülményeket, sem a szakértői bizottsági véleményt és elválasztani egymástól a testvéreket (ami jelen esetben azt jelentené, hogy Hajni maradna nálunk és csak Emese kerülne új helyre), hónapok óta csak tűrünk és várunk. Sajnos az az érzésünk, hogy a végérvényes döntésünk ellenére kihasználják az érzelmeinket. Már négy hónapja tart ez az állapot, ami senkinek se jó és még mindig nem látjuk sem a végét, sem a megoldásra irányuló erőfeszítéseket..
Mi lehet a probléma?
Többek között az, hogy nincsen nevelőszülő, aki magához venné a lányokat. A hálózatban mindenki ismeri őket és eszük ágában sincs ezt bevállalni; mindemellett nagyon messzire se vihetik őket, hiszen akkor csorbulnak a vér szerinti szülő kapcsolattartáshoz való jogai.
És ti, hogy élitek meg ezt a hercehurcát?
Készülünk és igyekszünk felkészíteni őket is a változásra. Egy-egy jobb percben aztán felmerül bennünk a kérdés, hogy nem kapkodtuk-e el a döntést, ami már évek óta érlelődött bennünk. Holott a lelkünk mélyén tudjuk, hogy ez a jó döntés.
Lehetőségünk lenne arra, hogy kérjük az azonnali kiemelést, de akkor bekerülnének a gyűjtőbe. Hát akkor most még mi is rúgjunk egyet beléjük, amikor hét éven keresztül csak a legjobbat akartuk nekik? Akkor inkább beledöglünk, de kivárjuk, amíg találnak nekik valakit, és valószínűleg bele is fogunk dögleni, de ez senkit nem érdekelt eddig sem és ezután sem fog.
Emese mintha nem értené, nem érdekelné, hogy mit tartogat számára a jövő; álomvilágban él. Semmi önbecsülése nincs, holott mindenét odaadná egy mosolyért, és őrült módon vágyik arra is, hogy szeressék. Jobban mondva, hogy az szeresse, akinek kellene, de aki sose fogja igazán; és ezen én/mi ha megfeszülünk, se tudunk változtatni, csak tönkremenni benne.
És Hajni? Hiszen ő jól érzi magát, szeretnétek megtartani és ő is szeretne veletek maradni.
Ez talán a legfájdalmasabb része az egésznek. Hogy, amikor elmondtuk neki, hogy valószínűleg neki is mennie kell, abba mi majdnem belehaltunk, de őt látszólag egy kicsit sem rázta meg.
Most, hogy így összeszedted és megosztottad a gondolataidat, mi jár még a fejedben?
Például az, hogy világ életemben úgy álltam a dolgokhoz, hogy vagy rendesen csinálok valamit, vagy sehogy. És Emesével ez nem működik, én pedig képtelen vagyok beérni azzal, hogy csak „tartom”, de nem nevelem.
Mindemellett iszonyatos nagy lelkiismeret-furdalás is gyötör, hiszen ha Hajni is elmegy, az Zolikának, az örökbe fogadott fiunknak óriási törés lesz az életében.
Ezen felül pedig már régóta bennem van a félsz is, hogy egy nap mérgében megvádol valami hazugsággal. Az anyja rendszeresen adja alá a lovat és a többi, lakásotthonban lakó, állami gondozottól is kap tippeket, hogy mivel lehet a nevelőszülőket sakkban tartani vagy megzsarolni. Sokszor előfordult már ilyen, a nevelőszülők tudnának mesélni róla. Ebben az esetben pedig ember nincs, aki kiállna mellettünk, hiszen a gyerek mindig igazat mond. Még akkor is, ha nem.
MI befejeztük.