A Kőbölcső (https://bookline.hu/product/home.action…) című könyv rengeteg témát vet fel a nevelőszülői hivatással kapcsolatban, de a legelső és igazán húsbavágó kérdés mégiscsak: a miért? Miért lesz valaki nevlőszülő? Bevallom, sokat látott szociális munkásként Böbe történetére én magam is borzasztóan kíváncsi voltam; mi visz rá egy jól kvalifikált családot arra, hogy befogadjon egy magyarul nem beszélő, menekült, ráadásul már 18 éves srácot? Íme, Böbe története…
Még a menekültválság kezdetén, a tranzitzónák kialakítását követően jött a felkérés a tankerülethez a minisztériumtól, hogy a gyógypedagógusok biztosítsanak rendszeres oktatást a zónákban tartózkodó, tanköteles korú gyerekek számára. Gyakorló gyógypedagógusként örömmel vettem részt a programban, sosem mondtam nemet a kihívásokra. A tranzit több szektorában is dolgoztam, de végül a legtöbb időt a kísérő nélküli kiskorúakkal töltöttem.
Milyen tapasztalataid voltak a szervezést és az ott folyó munkát illetően?
Nagyon jó elgondolásnak tartom, hogy az oktatást gyógypedagógusokra bízták, hiszen mi alapból hétköznapiként kezeljük a másságot, a változatosságot. Egy előre megírt tananyag alapján dolgoztunk, amit a gyakorlatban persze igencsak differenciálni kellett. Matematika, írás, olvasás, a magyar nyelv alapjai, földrajz (Európa) voltak a fő tárgyak. Az óralátogatás nem volt kötelező, ennek ellenére nekem mégis pozitív tapasztalataim vannak. Nem mondom, hogy nem volt késés vagy hiányzás, de alapvetően ezek a foglalkozások üdítőleg hatottak a gyerekekre, lefoglalták őket és segítették a bezártság elviselését.
Hány gyerekkel kerültél kapcsolatba?
Esküszöm, még hozzávetőlegesen sem tudom megmondani. A legelején nagy volt a mozgás, a családok néhány hét leforgása alatt kipörögtek a tranzitból és újak érkeztek. Samirt is ebben az időszakban ismertem meg.
Helyben vagyunk. Adott egy teljes és boldog családban élő, biztos egzisztenciával rendelkező gyógypedagógus, aki minden nap a lehetetlent ostromolja a tranzitzónában, ahol aztán találkozik valakivel a tömegből. Miért pont ő?
A kísérő nélküli kiskorúak főként 15+ éves kamasz fiúk, többnyire a Közel-Kelet szegényebb országaiból. Általában jellemző rájuk, hogy a koruknál sokkal érettebbek, hiszen egyrészt korábban kezdik el őket felnőttként kezelni, másrészt több ezer kilométer önálló megtétele van már a hátuk mögött, mire a magyar határra érnek. Mivel a hét öt napján találkoztunk, egy idő után elkerülhetetlen volt, hogy a tanórán kívül is szóba elegyedjünk egymással, hiszen szinte csak mi, tanárok voltunk a személyes kapcsolat számukra a falakon kívüli világgal. Samiron – bár más országból, más kultúrából érkezett- különösen látszott, hogy egy szerető és összetartó családból szakadt ki, ami nagy űrt hagyott benne maga után. Megérintett az érzékenysége, a visszafogottsága, a személyisége, a családra való igénye, s miután kb. 3 hónap után elkerült a státuszának megfelelő gyermekotthonba, az ország másik végére, mi továbbra is kapcsolatban maradtunk.
Hogyan zajlott ez a kapcsolattartás?
Telefonon vagy video chaten keresztül, angol nyelven. Akkor, abban az adott helyzetben ez mindkettőnk számára elégséges volt. Szerettem volna segíteni neki. Először még abban gondolkodtam, hogy a személyes találkozás, a lelki támogatás talán könnyít a helyzetén, így kértem a kapcsolattartás engedélyezését az illetékes gyámhivataltól. Kapásból elutasítottak arra hivatkozva, hogy nem vagyok családtag. Többször, több helyen próbálkoztam, de nem vettek komolyan. Nyilvánvaló volt számomra, hogy jogilag én egy „senki” vagyok, de a vér szerinti hozzátartozó ebben az esetben egy lehetetlen opció volt.
Hogyan tudtad elérni, hogy ez a hozzáállás megváltozzon?
Például a Magyar Helsinki Bizottság nagyon segítőkésznek bizonyult és jó ötleteket adott, de azt hiszem, hogy a makacsságom és a kitartásom billentette át végül a mérleget. Nem voltam sem szemtelen, sem követelőző, de mindig jelentkeztem, nem hagytam békén a hivatalt. Aztán egy idő után elkezdtek komolyan venni annyira, hogy a gyám engedélyezte a személyes kapcsolattartást. Ebben az volt a huncutság, hogy végül ez az első találkozó mégsem jöhetett létre, mert mint kiderült, két ellentétes végzés feszült egymásnak: a gyámhivatal elutasító határozata szemben a gyám engedélyével. De tovább próbálkoztunk és végül sikerrel jártunk. Csak eltartott egy darabig.
Mikor és miért következett be változás a kapcsolatotokban?
A változás akkor következett be, amikor felmerült, hogy bezárják a Samir gondozási helyeként kijelölt gyermekotthont, ahol egyébként nagyon jól érezte magát, és a lehetséges új opciók egyike sem jelentett megnyugtató alternatívát számára. Csak, hogy egy példával éljek, szóba került Aszód is, amit ugyebár senkinek sem kell bemutatni. A cél az lett, hogy ha a gyermekotthon bezár a feje felett, ne nyelje el a rendszer. Ekkorra már túl voltunk több személyes kapcsolattartáson, de a kapcsolatunk következő szintre emeléséhez a közelgő nagykorúvá válás és az utógondozói ellátás bizonytalansága adták meg azt a bizonyos kezdőlökést.További lehetőségek után kellett hát kutatnunk, és ekkor merült fel először és egyetlen lehetséges alternatívaként a nevelőszülőség gondolata. Gyógypedagógusként jó kapcsolatot ápolok a helyi gyermekvédelmisekkel, így aztán bementem a vezetőhöz és köntörfalazás nélkül rákérdeztem, hogy hogyan lehetnék én is nevelőszülő. A problémámhoz való hozzáállás azt hiszem példaértékű volt. Azt mondták ott, akkor nekem, hogy nekik egy gyerek jóléte is fontos, úgyhogy segítenek. Elvégeztem a 250 órás nevelőszülői tanfolyamot és megkaptam a működési engedélyt.
Ne szaladjunk ennyire előre, hiszen ezt a lépést valószínűleg megelőzte a családoddal történt megbeszélés, egyeztetés. Mit szólt mindehhez a férjed és az egyetemista fiad?
A férjem az egykori Jugoszláviából származik, 30 éve, a háború kitörésekor menekült Magyarországra, ekkor találtunk egymásra. Ő viccesen mindig úgy definiálja magát, hogy ő csak egy turista! (nevet)Együtt vészeltük át a nehéz időszakokat, mint például amikor én a magyar útlevelemmel hamarabb látogathattam meg a családját, mint ő maga. Ebből adódóan bennünk van egy különös érzékenység az ilyen helyzetek iránt, és azt hiszem, ebben gyökerezik ez az egész történet. Amikor megoldási alternatívákat kerestünk arra, hogy Aszód lekerüljön a lehetséges gondozási helyek listájáról és felmerült a nevelőszülőség, nem sokat gondolkodtunk. És fura mód ebben a helyzetben a rendszer lassúsága számunkra nagy segítség volt: időt hagyott az összecsiszolódásra, a bizalom kiépülésére, már az összebútorozást megelőzően. Emellett persze Samir személyisége és az előbb említett családi előéletünk is fontos tényező volt, s mindez együtt, szépen, folyamatosan vitt minket egymás felé… lépésről-lépésre, mint egy társastánc.
Milyen volt először a te személyes teredben, az otthonodban látni őt, és hogy fogadta őt a férjed és a vér szerinti gyereked?
Ha engem kérdezel, nekem természetes volt. Így, egyszerűen. Tudom, hogy hihetetlen, de így van. A férjemnek és a fiamnak többet kellett szokniuk, hiszen ezt megelőzően nem volt olyan aktív kapcsolatuk vele, mint nekem; de éppen emiatt sokkal nagyobbat is teljesítettek!De ugye nem azzal akarod folytatni, hogy az integráció is zökkenőmentesen zajlott, mint a mesében?(nevet) Nem, persze hogy nem! Mindannyiunknak meg kellett szoknunk a másik jelenlétét, ami nem volt egyszerű, de működött, mert Samir hagyta magát csiszolgatni. A kulturális és vallási különbségek se okoznak zavart az együttélésben. Itt persze nagy szerepe van annak, hogy egyikünk se gyakorolja fanatikusan a saját vallását, és nem a szertartások, inkább az értékek a mérvadóak. Például minket nem zavar, hogy ő nem eszik disznóhúst, őt pedig az hagyja hidegen, ha mi kolbászt szeletelünk a szendvicsünkbe. Karácsonykor örömmel ül velünk az ünnepi asztalhoz, érdeklődik a szokások iránt, de a templomot nyilván kihagyja. És ez így van rendjén.A magyar iskolarendszerbe való beillesztése viszont szinte megugorhatatlan akadály; Samir olyan környezetből jött, ahol az iskolarendszerű oktatásban a gyerekek csupán 25-30 százaléka vesz részt, ők is főként lányok, s ahol rendszerint nem, vagy csak egy bizonyos szint felett állítanak ki iskolai bizonyítványt; és persze a magyar nyelv nem tudása se lendített az egyébként is kacifántos helyzeten. S bár a magyar iskolák nagyon segítőkészek, ezzel a problémával még nem tudunk mit kezdeni. De nem adjuk fel!
A vér szerinti családjával milyen a kapcsolatod?
Többször láttuk már egymást Messengeren és sokat mesél róluk. Ragaszkodik hozzájuk, mi pedig tiszteletben tartjuk a privát szféráját. Nincs konkurenciaharc, a vér szerinti szülők sem érzik veszélyben a státusukat, így ez egy abszolút győztes-győztes játszma.
A magyar nyelv nem tudása okoz köztetek feszültséget?
A férjem révén mi alapból kétnyelvű család vagyunk, s ha például az anyósomékhoz megyünk látogatóba, mindig akad valaki, aki tolmácsol nekem. Szóval szokva vagyunk az ilyen helyzethez, csak most én vagyok az, aki a lovon ül, és kisegíti az angolul nem beszélő rokonokat, ismerősöket. És persze Samirt is hagyjuk, hadd küzdjön a magyar nyelvvel egy kicsit!
Hogyan fogadta a környezetetek az új családtagot?
A koronavírus okozta galiba egy speciális helyzetet eredményezett: mivel a társas kapcsolataink kényszerből a minimálisra korlátozódtak, így egyelőre az integráció folyamatában ragadtunk. Alapból nem vertük nagydobra az új felállást, mert nem akarunk kérkedni vele. Ez a mi döntésünk volt, magunkért és Samirért, nem a külvilágnak akartunk vele imponálni vagy megfelelni. Azok, akik tudnak róla, elfogadták őt. S bár külsőre látványosan kilóg közülünk, mivel mi mind fehér bőrűek és világos hajúak vagyunk, a beilleszkedése mégsem különösebben problémás, mert pont úgy néz ki, mint bármelyik cigány srác az utcán.
Ha be kell mutatnod valakinek, mit mondasz, ki ez a fiatalember?
A nevelt fiam.
És magadban hogyan gondolsz rá?
A fiamként gondolok rá.Mivel már elmúlt 18 éves és utógondozotti státuszban van, hamarosan eljön az idő, hogy kirepüljön tőletek.
Mi lesz azután? Készek álltok egy új gyereket vállalni helyette?
Mi nem ezzel indultunk neki a dolognak, hogy nevelőszülők akarunk lenni. Ez számunkra csak egy lehetőség volt, hogy elérjük a célunkat, ami végső soron azt gondolom, hogy sikerült. Őszintén, nem gondolnám, hogy ezek után bárki mást magunkhoz vennénk. De nem a rossz tapasztalatok miatt, hanem azért, mert más motivált minket. És bár soha ne mondd, hogy soha, én most egyszerűen csak szeretném őt útjára engedni.
Mit nyertél TE ebben a történetben?
Hogy benne lehetek nemcsak a saját fiam, hanem egy másik különleges fiú családjának a történetében is. Ráadásul egy csomó jó és rossz tapasztalattal, ismeretséggel – például a veled valóval is- gazdagabb lettem. A nehéz helyzetek végső soron összehozták a családomat, akiknek elmondhatatlanul hálás vagyok a támogatásukért, és irtó büszke is vagyok rájuk!Mindemellett még inkább másként nézek a másságra: mindig is úgy gondoltam –de ezek után főként-, hogy a nagy társadalmi kérdések mögött az egyes emberek egyéni élete a legfontosabb, és ami társadalmi léptékkel mérve csak egy jelentéktelen, apró töredék, az nekünk, egyes embereknek a száz százalék valóságot jelenti.